Utazások a múltban

1865-ben megjelent Jules Verne Utazás a Holdba című regénye, amely azzal a felvetésével, hogy az ember a Holdra utazhat, egész Európát felzaklatta. A következő években a hazai magazinok, folyóiratok is többször foglalkoztak a témával, mígnem a Vasárnapi Újság 1869. augusztus 8-i számában hosszas cikk jelent meg, amely tudományos alapokon, de népszerű stílusban igyekezett elmagyarázni, miért lehetetlen a Holdra eljutni. Az alább teljes terjedelmében idézett cikk ma is olvasható stílusban foglalta össze a kor tudományos eredményei alapján a Holdról szóló ismereteket, a következő konklúzióval zárva a fejtegetést: 

"A Jules Verne gondolata a holdban megtelepedés, két oknál fogva lehetlen:

1. mert a holdba jutni,
2. mert a holdban élni nem lehet."

Tájkép a Holdról. Forrás: Vasárnapi Újság 1869. aug. 8. 

"A hold.

E lapok hasábjain nemrég záródtak be a sorok, melyekben az ékes, könnyű tollú Jules Verne műve után: „Utazás a földről a holdba" czim alatt egy vakmerő vállalattal ismerkedtek meg olvasóink, melynek czélja volt lőgyapot segélyével egy óriás löveget röpíteni a holdba, s ebben embert szállítva oda, halandókkal megnépesiteni e szomszéd égi testet.

Hogy e vállalat valamint az egész mű is csak az eszmedús iró képzelet-szülötte és semmi más, a nélkül, hogy valósággal csak az első lépés is megtörtént volna e tárgyban, — azt ugy hiszszük, nem szükség itt mondogatnunk. De az érdek utoljára is, mint az egész világon, ugy e lapok olvasóinál is, fel van költve a hold iránt; ugy véljük azért, nem lesz érdektelen, ha földünk e kísérőjéről most komolyan, a tudomány jelen állása szerint is fogunk mondani egypár szót.

A hold valamennyi égi test között legközelebb van mi hozzánk, t. i. mig a legközelebbi bolygók, Vénus és Mars is több millió mérföldre esnek földünktől, a hold tőlünk csak körülbelül 50,000 mértföldnyi távolban végzi földünk körül pályáját. Ezen távolság, ha még elég nagy is a mi gyenge szemeinkre nézve, mégis olyan, hogy láttani eszközökkel, távcsövekkel annyira lehet kisebbíteni, hogy felületén már meglehetős csekély tárgyakat is felismerhetünk. Mig ugyanis legerősebb távcsöveinkkel a napon csak egy olyan tárgyat lehet kivenni, melynek átmérője legalább 10 mértföld, a holdon már olyan tárgy sem kerüli ki figyelmünk, mely alig 100 négyszög ölnyi területű. Ezen körülménynél fogva méltán állíthatjuk, hogy felületének azon része, melyet alkalmunk van vizsgálni, ismeretesebb előttünk, mint földünknek sok része.

A holdat vizsgálva, mindenekelőtt két dolog ötlik szomünkbe. Először t. i. az, hogy az mindig csak egy és ugyanazon oldalával van fordulva mifelénk; nekünk mindig csak ugyanazon zöldesszürke, bágyadt fényű foltokat mutatja, melyeket a régi csillagászok tengereknek neveztek; — másodszor, hogy az egész látható holdfelület— ha azt jó távesővel tekintjük — mindenütt óriási tölcsér alakú hegyekkel van boritva.

De még egy más körülmény is van ezen kivül, mi magára vonja figyelmünket. A hold képe a legkisebb részletekig mindig egyenlő tisztaságban tűnik fel távcsövünk előtt; soha a legparányibb felhő sem vonul el eme hegylánczok felett, semmi jel, miből a holdon a viznek jelenlétére következtetni lehetne. Azt kell feltennünk tehát, hogy a hold ezen részén, mely örökké földünk felé van fordulva, vagy egyáltalában nem, vagy csak igen alacsony mérsékletü jég alakjában létezhetik valami csekély viz.

Másfelől pedig a levegőnek legkisebb nyomát sem lehetett eddig a holdon találni, mert a csillagok, melyeket haladása közben előlünk elföd, eltűnnek a nélkül, hogy azon rendetlenségeket mutatnák, melyek sugártörés által származván, kétségtelenül mindig a légkör jelenlétét mutatják.

Mindezen említett viszonyok oly elütők, oly szokatlanok a mi földünkön, hogy csak meglepő lehet reánk nézve, ha az eltévedt Columbiád helyett phantasiánk szárnyain a holdba emelkedve, megpróbáljuk képekké egyesítve adni olvasóink elé a fentebbi, magokban talán csak igen halvány vonásokat, kiegészítésül mellékelt képünkhöz.

Az óriási hegyektől köritett tájakon mindig csak egy szűk kis tér a láthatár, a mely egyszer előnkbe tárul, a merre csak a szem tekint, mindenütt ugyazon szomorú, kietlen látványnyal találkozunk. Hegy hegyre tornyosul itt mindenütt, még pedig kopár ormaikkal oly magasan, hogy még a mi alpeseink legmagasabb csúcsait is jóval túlhaladják.

Ezen hegyeknek majd mindenike krátereket képez, melyek a legkülönbözőbb nagyságban ásitnak előttünk; s e borzasztó tájképhez még csak az hiányzik, hogy ez elhagyatott, kihalt sziklavilág fölött nem is a mi vidám kék egünk mosolyog, mint itt biztatólag, hanem örök sryász-szemfödőként sötétlik ott az, mivel — a mint tudjuk — az égnek gyönyörű azúrkék szine nálunk csak a vastag rétegekben kéknek látszó levegő által idéztetik elő, a világtér pedig magában mindig sötét oly égi test felett, melynek — mint épen a holdnak is — nincsen légköre.

Ezen fekete égboltozat azonban, — daczára annak, hogy a nap még magasan áll a látkör felett, szüntelen csillagokkal van borítva, melyek még a nap közvetlen közelében is tisztán kivehetők. A nap maga sugaraitól megfosztva, csak egy kimondhatatlan erős fényű korongnak látszik ott, hanem a helyett a holdról tekintve a világot, egy rendkívül meglepő tüneménynyel találkozunk. Egy és ugyanazon helyen, mintha oda volna szegezve látszik ragyogni egy hatalmas gömb, mely körülbelől 13-szor akkora, mint a nap tányéra előttünk. Ez a föld, mely különben ép oly phásisokon megy keresztül a holdra nézve, mint az mi előttünk. Épen azon idő alatt, melyben a hold fényváltozásain áthalad, a földkorong is el-elváltozik, csakhogy ha a földön ujhold van, a holdon földtölte áll be, és megfordítva, ha nálunk a hold teljes fényében áll az égen, akkor sötétül el a holdról nézve a föld korongja, jelenlétét csak azáltal árulva el, hogy a helyen, hol a föld szokott állani, a csillagok időről időre hirtelen eltűnnek s csak hoszszabb idő múlva jelennek ismét meg látszólag az égnek más-más helyén.

Kettős napudvar a Vasárnapi Újság 1884. április 27-i számában

Néha — ámbár ez már csak nagyon ritkán, — a nap maga is eltűnik az elsötétült föld tányérja mögött és akkor a holdon napfogyatkozás van, de az aztán nem tart csakúgy pár perczig, mint minálunk, hanem néha egy óránál is több idő telik bele, mig a fényes korong ismét előbuvik a sötét ernyő mögül.

Hogy mindezen meglepő tüneményeket, — melynek ha a Columbiád által a hold megnépesülhetne, naponként tanúi volnánk — csak kevéssé is megérthessük: földünk e hű kisérőjének kell életrajzát futólag átlapoznunk.

A hold földünk egyetlen gyermeke. Volt idő, mikor még ennek méhe nem volt viselős, s anya és leány, a föld és hold csak egy tömeget alkotva, futották pályájukat a nap, a bolygók közös nagy anyja körül. Rég volt, igaz! ez ifjú szűzies kor, midőn földünk, távol attól, hogy csontosult homlokára felvésték volna az életforradalmak mély barázdáikat, a hegyek s völgyeket, lágy hajlékony tetemével csak egy fehéren izzó óriási tömeg volt, mely a mint lassanként kihűlt és önnek következtében kisebb tért foglalt el, mind gyorsabban és gyorsabban kezdett tengelye körül forogni. Ha pedig egy gömb alakú folyékony test gyors forgásba jő, az ki fog dudorodni azon helyeken, melyek legtávolabbra esnek a forgási tengelytől, — azaz: az aequatoron. Ezen tünemény végre a földön is beállott, mindinkább nőtt az egyenlitőnek ezen kiemelkedése, mig ez végre mint teljes gyűrű elvált az anyatesttől, és ezzel megszületett a hold, habár azután még sok évig tarthatott is, mig e gyűrű egy helyen elszakadt és gömbbé alakult. A többi nagyobb bolygók rendesen bírnak holdakkal, sőt Jupiter és Saturn egy egész holdseregtől vannak környezve, melyhez Saturnnál még 3 gyűrű járul, melyek szintén nem maradhatnak meg örökké jelen állapotukban, hanem okvetetlenül holdakká fognak átalakulni.

Mivel a hold oly közel esik hozzánk, földünk behatásának igen nagy mértékben ki van téve, valamint megfordítva nálunk is a hold közeledése földrengésekben és vulkanikus kitörésekben nyilvánul, ugy szintén ez idézi elő a tengernek azon mozgását is, melyet az árapály tüneményének nevezünk. Az ő vonzása következtében tornyosul a tenger vize is több ölnyire a hold felé; ezen vonzásnak enged a földnek még tüzes folyó belső anyaga, és ezért nyomja a vékony szilárd földkérget, — miáltal a földindulások és vulkanikus kitörések idéztetnek elő.

Ha már a mi földünkhöz képest oly csekély kis holdnak, mely a mi bolygónknak alig 1/75-dét teszi, ekkora hatása lehet a földre : képzelhetni, hogy ennek,megfordítva, mennyivel nagyobb lehet ereje, melyet törpe kísérőjére gyakorol. Ennek folytonos vonzása következtében a hold, mikor még folyós állapotban volt, azon oldalán, mely most "felénk néz, kidudorodott, még pedig annyira, hogy ezen kidudorodás egyszersmind a föld vonzódásának aztán mintegy fogantyú gyanánt szolgált, molynek segítségével a hold eredetileg sokkal nagyobb forgási sebességét addig csökkonté, mig ez oly lassúvá lett, hogy most épen egyszer fordul meg azon idő alatt, melyben földkörüli pályáját végzi, s ez az oka annak, hogy mi most a holdnak csak mindig egyik részét láthatjuk.

Ezen viszonyokból most már azt is könnyen meglehet értenünk, hogy miért oly szörnyen szaggatott a hold felülete; hogy miért vannak azon tűzhányó hegyek oly tulnyomólag. Mindezek közös oka, t. i. a hatalmas tömegű föld közelsége.

Az ember nem foglalkozhatik semmivel a nélkül, hogy mindent saját mértékével ne mérjen. Ha az égi testek, a csillagok fönséges világát szemléli, nem állhat ellent a gondolatnak, hogy vajjon laknak-e azokon is „oly tökéletes lények, a minő ő.” Vannak jámbor lelkek, kiknek a világ hiányosnak látszanék e nélkül, s roszul esnék lelköknek, ha azon számtalan világtesteket, melyek bennünket környeznek, lakatlanoknak kellene tekinteniük. Azonban a tudomány, fájdalom! nem vehet be ily aggodalmakat, s bár örömest hagyja, hogy legyen a kegyes hitnek a magáé, — az ő rideg itélőszéke e kérdésre jelen ismereteink alapján nem felelhet igennel, mert földünkön és talán még a Marson kivül nem léteznek bolygórendszerünkben még más oly világtestek, melyeknek physikai viszonyai megengedhetnék, hogy rajtuk hasonló szervezetü lények megélhetnének, mint földünkön.

A mi a holdat illeti, annak mint a föld gyermekének, viszonyai — legalább egy régibb korban — kétségkivül annyira egyezők voltak a mieinkkel, hogy méltán fel lehet vonni, miszerint volt idő, mikor ott is szerves lények éltek, — s tán épen hozzánk hasonlók, — de másfelől az is bizonyos, hogy mind ez életnek a holdon már régen véget vetett a kihűlés, mely a holdnál sokkal hamarább ment végbe, mint a sokkal nagyobb földnél, ugy hogy akkor, mikor az emberiség itt a földön létre jött, a holdban már csak egy rég kihalt világra, egy óriási sírkertre tekintett. Kicsoda pedig az, ki egy temetőben lakni szeretne?

A Jules Verne gondolata a holdban megtelepedés, két oknál fogva lehetlen:

1. mert a holdba jutni,
2. mert a holdban élni nem lehet.

Heller."

TIPP: Látogass el Magyarország csillagdáiba Zselicre és Bakonybélbe, hogy többet tudj meg a Holdról. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság 2019 végén nyitja meg a Bükki Csillagdát, de a Facebook oldalán már most is sok érdekességet olvashattok.