Ahol szőlőművelés van, ott kádároknak is lenni kell. Tokaj-Hegyalján a kádármesterség központjának Erdőbénye egykori mezővárosát tekinthetjük, ahol még ma is aktívan űzik ezt az ipart. 

Erdőbénye környékén megfelelő faállomány állt régen is rendelkezésre a minőségi hordók készítéséhez. Fotó: bedo.hu

A kádármesterség egykor

Tokaj-Hegyalja borait kóstolva nem gyakran gondolunk bele, mennyi embernek adott munkát a szőlőművelés és a borászat. A munkafolyamatok nem álltak meg a bor elkészültével, sőt! Komoly logisztikai rendszerre volt szükség ahhoz, hogy a népszerű ital megjelenhessen Európa-szerte. A bor ellátási lánca nagyjából így nézett ki a 17. században: termelő – faktor (amolyan bróker) – borkupec – borlerakat vagy kocsma.

 A 17. században az Oszmán Birodalom területéről menekülve számos görög és rác kereskedő jelent meg és telepedett le Tokaj környékén, ahonnan keleti irányba szállították a bort, elsősorban Oroszország felé. A 18. században megjelentek a zsidó kereskedők is, akik pedig elsősorban Lengyelországgal kereskedtek. Azonban ahhoz, hogy a bort elszállítsák, megfelelő tárolóeszközökre is szükség volt. Itt jöttek képbe a bodnárok, vagy kádárok. A teli boroshordók a kereskedők révén elhagyták az országot, viszont az üres tárolóedényeket nem szállították vissza, ezért folyamatos és kimeríthetetlen igény volt új hordók előállítására.

A Zemplén vidékén már az Árpád-kor óta termesztettek szőlőt, ezért a bodnármesterség is igen ősi gyökerekkel rendelkezik Tokaj környékén. A magyar nyelv késő-középkori emlékeiben már felbukkan mind a három, a mesterségre utaló szó: pintér, kádár, bodnár. A bodnárok a városokban, ahol erőteljesek voltak a Nyugat-Európából, elsősorban német nyelvterületről érkező hatások, már a 15. században céhekbe tömörültek. Jóval később, a 18. században jelentek meg lokálisan is a céhek Tokaj-Hegyalján (Sárospatak, Bodrogkeresztúr, stb.). A céhek 1872-ben szűntek meg hivatalos formában, az ipartörvény által, 1890-ben pedig már Sátoraljaújhelyen gyártanak ipari körülmények között hordókat. Ennek ellenére Erdőbényén még ma is él a hagyomány, ma is működnek kádárműhelyek.

Erdőbényei kádármester munka közben a Bor, Mámor, Bénye rendezvényen. Fotó: Kovács Dániel

Mit gyártottak a bodnárok?

A kádárok nemcsak hordók készítésével foglalkoztak, de ők készítettek minden, a szőlő leszüreteléséhez, feldolgozásához és tárolásához szükséges faedényt, kádat, tölcsért, puttonyt és bormerítőt.

Ma már megszokott tény, hogy a hordókat vasabroncsokkal kötik össze, azonban az 1700-as évekig ez nem volt jellemző, helyette fűzfavesszőt, mogyoró, nyír ágait használtak, amiket gyakran cserélni is kellett. Így forradalmi vívmánynak is tekinthető a fémből készült abroncs, ami már jóval időtálóbb. Maguk a hordók jellemzően tölgyfadongákból készültek.

Borospince Erdőbényén. Fotó: Kovács Dániel

A jelentősebb borvidékeknek megvannak a saját hordótípusaik, melyeket bortárolásra használtak. Tokaj környékére a gönci hordó és az átalag (gönci félhordó) volt jellemző. A gönci hordó a többi magyar hordónál hosszúkásabb, keskenyebb volt, ami a rosszabb minőségű hegyi utakon való szállítást tette biztonságosabbá. Általában 4 hordó fért be egy szekérbe. Az aszúbor előállításánál attól függött, hogy az aszú hány puttonyos, hogy egy gönci hordónyi alapborba hány puttony nemesrothadásnak indult szőlőszemet tettek. A gönci hordó űrtartalma a 16. században 407,24 liter, a 18. században 152,72 liter, a 19. században pedig 135,7 liter volt.

Azonban a hegyaljai kádárok nemcsak boroshordókat gyártottak: ők készítették az uborkáshordókat, a káposztáshordókat, az öntözőkannákat, a tizedet és kilencedet mérő edényeket, sőt, a lőporos hordókat is!

Mivel dolgoztak a bodnárok?

A fatörzset természetesen fűrésszel, hasítóval darabolták dongahasábokra, amelyeket faragószéken tisztítottak meg. Ezután simára gyalulták őket kádározógyaluval (180 cm hosszú). A dongákat külön-külön csíptetővel fogták a rakóabroncsokba. Kapcsokkal szedték helyre a megcsúszott dongákat, és ezután feneklették be a hordót. A kádárszerszámok általában szépen, népi mintázattal díszítettek, faragottak voltak.

A régi munkaeszközöket ma Erdőbényén kiállításon is meg lehet nézni. Fotó: Kovács Dániel 

Erdőbénye kádárai

A mondás úgy tartja: ,,Ha valaki Erdőbényén egy fát elhajint, az vagy kádárt üt, vagy kőfaragót”.

Erdőbénye a kádárok hazája, ami nem kis részben annak köszönhető, hogy a település közvetlenül a Zempléni-hegység erdővel borított meredélyei közé épült egy festői völgymedencébe. A településen a 20. század elején az iparosodás ellenére is 70 műhelyt tartottak számon.

Erdőbénye képeslaprészlet 1899-ből. Forrás: hungaricana.hu

A mesterség és az erdőművelés gyakorlatilag elválaszthatatlan egymástól. Ezen a területen a tölgyfák lassan nőnek, faanyaguk ezért sűrű lesz, ami kitűnően alkalmas alapanyagnak. A kádármesterség számára nagyon fontos a fenntartható erdőgazdálkodás, hiszen akár több mint egy évszázadnak is el kell telnie ahhoz, hogy a tölgyfa anyaga hordókészítésre alkalmas legyen.

Erdőbénye látkép a 20. század elején, régi képeslapon. Forrás: bedo.hu

Habár az iparosodás és a filoxéravész a kádármesterséget erősen megtizedelte, Erdőbényén még napjainkban is több műhely működik, ahol űzik ezt az ősi mesterséget.

A kádártánc

Erdőbényén a szüreti bálok elengedhetetlen része volt a 19. században a kádártánc. A kádártánc a mesterségtáncok körébe sorolható. Ezek a mesterségtáncok Nyugat-Európában voltak nagyon elterjedtek már a középkorban is: germán pogány rítusokból erednek, és általában a legények beavatásánál járták ezeket a táncokat. Hazánkba is német nyelvterületen vándorló legények, vagy betelepült sváb telepesek hozták el a bodnártáncot, melynek mozzanatai és kísérőzenéje sokban hasonlít a mai Németország területére jellemző hasonló táncokhoz.

Kádártánc Erdőbényén. Fotó: Kovács Dániel

A kádártánc mozzanatai, motívumai a hordókészítést imitálják. Fő kelléke a mogyorópálca, melyet hordóabroncsként használtak az abroncsvas elterjedése előtti időszakban. Típusát tekintve lánctánc vagy füzértánc, korábban fegyvertánc is lehetett eredetileg.

A településen hagyományosan minden évben háromszor járták a bodnárlegények mesterségtáncukat: a farsangi ünnepek alkalmával megrendezett Kapástársulat, a Fáklyástársulat, és a Kádárok báljain. A filoxéravész után azonban megjelentek a szüreti mulatságok, amelyeknek szintén kötelező eleme lett. Napjainkban már csak hagyományőrző rendezvényeken lehet vele találkozni.

A táncnak összesen hat résztvevője van: a pohárforgató és 5 táncos, mindannyian férfiak. A táncot a pohárforgató vezeti. A fő kellékként használt mogyoróabronccsal láncszerűen köralakzatot alkotnak, majd futólépésben mozognak körbe-körbe. Eközben az abroncsokkal különböző alakzatokat képeznek. Habár tartalmaz kifejezetten keleties elemeket, a táncmozdulatok és a zene egyértelműen Nyugat-Európa hatását mutatják.

Az utolsó 16. figura a kádártánc legbravúrosabb része. A harmadik szétmenés után az abroncsokat magasba tartják fonódás nélkül s minél nagyobb kört formálnak, hogy a pohárforgatónak szabad helye legyen. A pohárforgató belép a kör közepébe, ráhelyezi a kezében tartott oválisalakú abroncs keskeny talpára a borral színig töltött kis poharat s a 3. számú kottán közölt zene ütemére nyolcasokat ír le a levegőben az abroncsával, melyet jobbkezének mutató- és középső ujjával tart. A többiek egyhelyben állanak, esetleg a zene ütemeire illegetik magukat, de csak helyben. A pohárforgatást egy ideig állva végzi a pohárforgató, majd baltérdére ereszkedik lassan, óvatosan, de a pohárforgatást nem hagyja abba egy pillanatra sem, sőt még továbbmegy: térdelés közben balkezét leteszi a földre s arra nehezedve szinte hanyatt fekszik. Közben az abroncsba tett poharat folyton forgatja, majd lassan, óvatosan visszatér előbbeni helyzeteibe, előbb térdelésbe, majd az egyenes állásba. - Gönyei (Ébner) Sándor, 1934

Akit érdekel a kádármesterség, az év bármely szakában érdemes felkeresni Erdőbényét, ahol jelenleg is tartanak kádárbemutatókat. A tájházban és az új Kádárházban pedig a kádármesterség történetébe, a hagyományokba és a hordókészítés fortélyaiba is betekintést nyerhetünk.  

Források: 

• http://acta.bibl.u-szeged.hu/5165/1/belvedere_2008_005_006_112-116.pdf
•  https://www.sumidamagazin.com/2019/07/17/rest_insert-172/
• bedo.hu
• hungaricana.hu 

A projekt a GINOP-7.1.9-17-2018-00025 Élménypontok létesítése Tokaj-Hegyalján (Szegi, Erdőbénye, Hercegkút) című pályázat keretében valósult meg.